Borzalmas hajnalt borzalmas reggel követ. Már annyira kikészültem, h anyám kénytelen volt beadni egy fél nyugtatót. Ezennel rájöttem, h a nyugtató jó dolog. Nem érzel fájdalmat, nem érzel semmit, viszonylag kitudod zárni a külvilágot, és hiába zakatolnak a kerekek a fejedben nem érzed, csak tudod.
Félek a holnaptól, nem akarom. Nem akarom látni, nem akarom megismerni, nem akarom elfogadni és nem is tudom. Úgy érzem, h nem állok készen erre. Nem értem, miért nem lehet tiszteletben tartani az érzéseimet. Hiszen nem tiltottam el, nem kértem egy szóval sem... hiába gyötör eszméletlenül, mégsem teszem. Teljesen más a felfogásom ebben a témában és hiába magyarázom neki, h miért vagyok olyan amilyen, miért reagálok erre úgy ahogy. Nem érti, nem fogja fel vagy nem tudom. Egyszerűen bánt. Nekem ez olyan mintha megtalálta volna a legfájóbb pontomat és rugdosná, feszegetné a határaimat.
Nagyon szeretem, ezért félek és bemagyarázok magamnak dolgokat amik valszeg nem léteznek... elhiszem és egyre csak ott kattognak az agyamban és ez teljesen kiüt. Félek, h elveszítem. Fontos nekem. Szeretek vele lenni, ő lett a mindenem. Berobbant az életembe és meglepően szebbé tette. Eleinte nem is vettük annyira komolyan a dolgokat... aztán csak így hirtelen mégis. Nem tudom, h történt. "Megjelentem." - szokta mondani. Igen... megjelent, beszuttyogott és befészkelte magát egy kényelmes meleg helyre. Néha lever egy-két dolgot, de azokat általában hamar megjavítja és megy minden tovább a normális kerékvágásba. Gyakran feljöttek olyan témák amik hát elég váratlanul értek, sőt megijesztettek, de mégis nagyon jól esett, h ő ilyeneken gondolkodik.
Félelmetes tud lenni a gondolat, h vki tényleg szeret... a sok szar után nekem az...
Elég de ja vu a helyzet alakult ki. Tavaly a szalagavatója előtt volt ilyen viharos a helyzet. Most meg még nehezebb időszaknak nézünk elébe, hiszen érettségizni fog és tudom, h izgul. Néha úgy érzem nem támogatóm eléggé, de emellett néha pedig olyan mintha nem is hagyná. Így az egyetlen amit tehetek az az, h hagyom és ha kellek ott vagyok.
Aggódom. Sok minden miatt aggódom és ezt ő is jól tudja, hiszen elmondtam neki. A legszebb az az egészben, h el tudja oszlatni a kételyeimet ha bele is telik egy kis időbe akkor is, DE aztán valahogy mindig történik vmi ami felbolygatja az egészet, legyen az félreértés vagy féltékenység (általában ez a 2) vagy vmi ordináré baromság.
Az ordináré baromságokat még szeretem, mert azokat 10 perc duzzogással lerendezzük és aztán nyüsszögünk, de a másik kettő keményebb dió. Azok lényegében mindig a virtuális világ mellékhatásai. Utálom mikor civódunk. Mindig pánikolok... mindig!
*sóhajt*
Ahogy ma is. Annyira kikészültem, h estére hű pánikrohamom is társam lett. A stressz mellett a meleg is rátehetett egy jó nagy lapáttal. Mivel anyuék kimentek a telekre egyedül voltam itthon, szal bármikor összeeshettem volna anélkül, h vki segíteni tudna. Yuhi teljesen kiakadt és mire írtam neki, h jobban vagyok nincs semmi vész, megmaradok... nos... 3/4 órán belül már hallottam, h pityeg a kapu telefon aztán pár másodpercre rá dörömbölnek az ablakon. Kimásztam ajtót nyitni és egy lihegő Yuhival találtam magam szembe. O.O Rohant hozzám, ahogy csak bírt. Nyüssz.~ <3 Ágyba rakott és kaptam is a képembe a vizes rongyot, h lehűtsön. Legalább 3 órát volt velem mielőtt hazament.
*sóhajt*
Még mindig ott lebeg bennem a kérdés és a bizalmatlanság... de ha nem szeretne csak nem rohanna hozzám... nem? :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése